Az első otthonunk, a régi gyerekszoba és annak hangulata, a családi légkör, az otthoni szokások, a gyermekkorunkból bennünk megmaradt világ tudatosan vagy tudattalanul szerepet játszik későbbi otthonunk kialakításában is. A saját gyermekkori emlékeinkben szereplő otthon – bár a mi élményeink alapján jelenik meg -, tulajdonképpen a szüleink által létrehozott világot jelenti. Az ő terveik, törekvéseik szerint épült, alakult, az ott szerezett élmények, tapasztalatok pedig bennünk maradnak lenyomatként.
Amikor visszatekintünk gyermekkorunkra, és felidézzük egy-egy pillanatát, eszünkbe jut, ott és akkor mit éreztünk, hogyan éltük meg az adott helyzetet. Még gyermeki módon éreztük és értelmeztük a környezetet és eseményeit, amit mai fejjel felidézve, több tapasztalat birtokában talán már egészen másként látunk. Olyan, mintha kívülre helyeződnénk, és külső szemlélőként is végignézhetnénk a régi emlékeket. Sok-sok szépirodalmi alkotásban találkozhatunk a gyermekkori élmények feldolgozásával, amiben mindig benne van a felnőtt, bölcs ember üzenete is. Mindannyian így működünk: átéljük, belsővé válik, felidézzük, értelmezzük, és valamilyen módon továbbadjuk.
Szabó Magda emlékezése gyönyörűen mutatja be azokat az érzéseket, melyek a gyermekkori otthont egyszerre teszik távolivá és varázslatossá, ugyanakkor közelivé, és valóságossá is. „Hajdani házunk udvarán, közvetlenül ott, ahol az udvarba léptünk a kapubolt alól, számtalan apró kavics csillogott egy sarokban. Ha esett, a csatornából alázúduló víz tisztára öblögette, meg-megmozgatta a fényes, kerek kövecskéket. Tilos volt játszanom velük, s ezt nehezen tudtam elviselni, mert szerettem minden pocsolyát. (…) Ha visszalépek a régi ház kapuján, nem kiált rám szeretetük tilalma, összegyűjthetem a kavicsokat, ráhághatok az ázott földre. Ha megnyílik az ókút, alásüllyedhetek oda, ahol még minden áll és változatlan, gyermekkorom díszletei közé, és visszahívhatom azt, ami volt, azokkal együtt, akik voltak, akik mi voltunk.” (Szabó Magda, Ókút, 1972)
http://www.tutiszoba.hu/terszemle/otthon-pszichologia/305-gyermekkorunk-otthona#sigProGalleria18b7d81ddc
Azt szokták mondani, nem szabad visszatérni a gyermekkori házhoz, mert elrontja az emlékeinket, és a tündöklő, csilingelő álmok, melyeket olyan szívesen idéztünk fel, átváltoznak. Nehéz a szívnek idegeneket látni a régi kuckóban, elfogadni a környezet másokhoz való idomulását, tudomásul venni a belőlünk felépült otthon elillanását. Ezek az élmények fájók ugyan, de azért hasznosak is. Rávilágítanak arra, amit talán a pergő hétköznapjaink nem mutatnak meg: milyen szoros kapcsolat van a fizikai környezet és a személy között, és milyen meghatározók életünkben. A „visszatéréskor szerzett” élményeinknek további előnye, hogy a saját gyermekkorunkból felvillanó pillanatokon keresztül érzékelhetővé válik, milyen fontosak az otthoni élmények saját gyermekeinknek is. Ezek szépségéért pedig csak ma tudunk tenni. A jelen feladata.
„A gyermeknek az az otthonos, az a természetes, ami körülveszi, amibe belenő. Nem kérdőjelezi meg a környezetét, nem az otthonát méri a külvilághoz, hanem a külvilágot az otthonához.” (Fischer Eszter) Teremtsünk ma olyan otthont, amire majd később, sok-sok év távlatából nagyon jó lesz visszagondolni nekünk is, és gyermekeinknek is!
Laky J. Eszter
Kapcsolódó cikk:
Képek forrása
